#10yearchallenge – Mi változott 10 év alatt?

Gondolom már mindenki hallott a 10 Year Challenge nevű kihívásról. Az Instagramon terjedő őrületben egy 10 éves képet kell összevetni az aktuálissal. Vagyis egy 2009-es énünket hasonlíthatjuk össze 2019-beni önmagunkkal. Sok esetben elég érdekes meglepetéseket okozva ezzel. Azok számára, akik még nem láttak ilyen képet, érdemes ellátogatni a következő linkekre: #10yearchallenge #10yearschallenge #10ev

Az érdekesség, hogy csupán pár nap alatt több millióra nőtt az angol hashtagekre adott találat, még a magyar változat még mindig csak pár száznál jár. Amikor elhatároztam, hogy én is írok egy ilyen blogbejegyzést, akkor még csak néhány magyar találat volt és a külföldi címkék is néhány ezer-tízezer körül jártak. Most, mire oda jutottam, hogy befejezzem a blogposztot, addigra meg már akkora mániává nőtte ki magát ez a kihívás, hogy a legtöbben már is utálják azokat, akik részt vesznek benne. No, mindegy, ha már belekezdtem, be is fejezem! 😄

Egész más ember voltam még 2009-ben!

Mivel Boti még csak 3 éves lett, gondolhatjátok, hogy 2009-ben még a gyerek gondolata sem fogalmazódott meg bennem. Egy egészen más életem volt akkoriban. 10 évvel ezelőtt, még csak 25-26 éves voltam és egy balul elsült különélést követően ismét Magyarkanizsán, Szerbiában éltem a szüleimmel.

Éppen befejeztem a katonaságot, ahol Zolival közösen szolgáltuk a hazánkat, mint civil katonák, a Vöröskeresztben. A legfőbb feladataink között megtalálható volt a hátrányos helyzetű gyerekek tanítása, fogyatékosok segítése, a vöröskeresztes önkéntesek kiszolgálása, a véradások szervezése, az elsősegély csapat támogatása és az idősek ételeinek kiszállítása is. A kedvencünk mégis a használt ruhák és adományok szortírozása volt. Fura visszagondolni, hogy az ott megismert Zoli kollégám és az egyik ottani vöröskeresztes lány, most egy párt alkotva a keresztfiam szülei is egyben. 😘

Akkor még piros, vörös, pink vagy éppen fekete tarajam volt és hatodik éve zenéltem a Tolerancia nevű, vajdasági punkrock együttesemben. Dobosként körbejártuk vajdaságot és Magyarországon is egész sokszor felléptünk. Az együttes fénykorát élte és számos nagy, punk együttessel barátkozhattunk össze. Bár azért túl népszerű együttes soha nem lett belőlünk, mégis, az életem egy meghatározó korszaka volt ez az időszak.

Ebben az évben voltam először (és mindez idáig utoljára is) a Szigeten. Az egyik kedvenc zenekaromat így élőben is láthattam. A Ska-P nevű formáció nagyon ütős koncertet adott, bár rájöttem, hogy egy Youtube-os videón azért sokkal több mindent lehet látni, mint a nagy tömegben, élőben. Ugyan csak egy napot voltam ott, nagyon jól éreztem magam. Ha jól emlékszem még Junkies és Kispál és a Borz koncerten is jártam és megkóstoltam a lávakövön sült pizzát is.

A 2009-es év azonban mérföldkőként maradt meg azóta is az életemben, ugyanis pár év passzív hallgatói jogviszony után, ebben az évben sikerült pontot tennem a főiskolai éveim végére. A diplomázásomra ez év decemberében került sor, a szerbiai Szabadkán, a Gábor Dénes Főiskola konzultációs központjában. Az így megszerzett mérnöki informatikus diplomámmal pedig, egy évre rá már Szegeden dolgoztam, ahol végül ugyan munkáltatót váltottam, mégis itt ragadtam.

Mit várok a 2019-es évtől?!

Nem is olyan régen írtam erről egy bejegyzést, hogy milyen terveim vannak a 2019-es évre vonatkozóan, így ezeket nem írnám újból le. Azóta annyi változott, hogy elkészültem a könyvem vázlatával és egy mentort is találtam, aki segít majd egyengetni a leendő könyvem útját. Egyelőre még csak pár beavatott olvashatta el a könyvem fülszövegét és a mentoromon kívül, egyedüliként Kriszta láthatta a könyvem vázlatát is.

A 2009-es énemhez képes sokkal komolyabb lettem. A két évszám közötti 2014-es évben ugyanis örök hűséget fogadva mondtuk ki a boldogító igent Krisztával. Még abban az évben eljutottunk Görögországba, ahol majdnem szétfagytunk az előszezonos, hideg tenger hullámaiban (bár Krisztának így is sikerült napszúrást kapnia 😁). Egy évre rá pedig már Botival, hármasban folytattuk az életünket és azóta olyan, mintha soha nem is létezett volna a “csak én” kifejezés.

Boti teljessé tette az életünket és a rengeteg gyerekprogram már számunkra is élvezetes, pedig Kriszta és én is eddig csak punk koncertekre jártunk, így nehéz volt átállni gyerekdalokra. Viszont rájöttünk, hogy így is lehet csodálatos időt eltölteni. Például tavaly nagy gyerekkori álmunkat váltottuk valóra, amikor eljutottunk Párizsba, Disneylandbe. Így bátran állíthatom, hogy sokkal jobb életem van, mint 10 évvel ezelőtt, még ha 10 kilóval többet is nyomok. 😂 Kis családként és boldog apukaként, semmi másra és semmi többre nem vágyom, mint amim most van és mint ami most vagyok.

Ha tetszett az írásom, kövessetek Facebookon és Instagramon is
és nyomjatok rá a Tetszik gombra! Köszi!