20 éves osztálytalálkozó Szerbiában

Idén töltöttem be a 35. életévemet, amivel kapcsolatban korábban már írtam egy érdekes, felköszöntési statisztikával kapcsolatos cikket is. A tavaszi ráeszmélés után, most novemberben ismét leesett az állam, amikor rádöbbentem, hogy a 20 éves osztálytalálkozómra kell mennem. Te jó ég! Mégis hová tűnt el ez a 20 év amióta elballagtam a 8 osztályból?! 😮 Bár sok osztálytalálkozót időzítenek a nyárra, valamiért a miénket mégis novemberre szervezték. Tulajdonképpen nem is csak egy osztálytalálkozó volt, hanem generációs találkozó, vagyis az összes 1998-ban végzett osztály egyszerre gyűlt össze… Már aki hajlandó volt felidézni a múltat és megosztani büszkén a sikereit önmagáról.

Őszintén megmondom, én nagyon imádtam az általános iskolát, a “G” osztályt. Ez azonban a későbbiekről már nem mondható el, hiszen a középiskolában 4 évig kellett gépészetet tanulnom, mivel sajnos nem vettek fel Szegedre informatikára a matek, év végi 2-esem miatt. A gépészet viszont olyan távol áll tőlem, hogy ha csak meghallom a nevét, egyből kiráz a hideg. Ezt is éreztem szinte folyamatosan, de végül csak befejeztem azt is. Azután pedig végre sikerült olyan főiskolára járnom, amit mindig is szerettem volna. Végre informatikát tanulhattam és hetente csak 1-2 alkalommal kellett bejárni. Tökéletes volt és azóta is a webfejlesztőként tevékenykedem, PHP programozóként Szegeden főállásban és egyéni vállalkozóként is. Jól megmutattam a felvételiző bizottságnak, akik nem vettek fel anno az infós középsuliba. 😝

A 8g osztály magasról lesajnálta az osztálytalálkozót

A generációs találkozó 8g osztályának összekovácsolását Mariann vállalta magára, aki nem is gondolta, hogy milyen nagy fába vágja a fejszéjét. Noha a 10 éves osztálytalálkozón is csupán az osztály fele volt jelen, végül a mi osztályunk mondva csinált okokra hivatkozva vagy válasz nélkül, inkább most is otthon maradt. Rajtam kívül ugyanis csupán heten (7!) vették a fáradtságot, hogy megtiszteljék az osztálytársaikat azzal, hogy eljönnek erre a jeles napra. A lányok pedig különösképpen leszerepeltek, mivel egyedül Mariann képviselte a gyengébbik nemet. A többi osztály persze körberöhögte az osztályképünket és mi is jókat poénkodtunk azon, hogy vajon beférünk-e majd az osztályfőnöki órán a terembe. Ennek ellenére az ott lévőket is zavarta, hogy a többiek nem tudtak a 20 évükből néhány órát a volt osztálytársaikra rászánni.

Az este végül remekül sikerült a maroknyi osztálytárs ellenére is. Jó volt látni, hogy hogy megváltozott mindenki az elmúlt 20 évben és, hogy igazából mindenki önmaga maradt a maga módján. Az arcok változtak de az emberek nem. Jó volt felidézni a múltat és még régi fényképek is előkerültek amin jókat derültünk. Örülök, hogy annak ellenére elmentem, hogy iszonyatos migrénnel küzdöttem már napok óta és, hogy a határon is ott tölthettem a hétvégém jelentős részét, csak hogy elmenjek erre a generációs találkozóra. Volt akivel 20, de volt akivel 25 éve nem is beszéltem és most végre újra lehetőségem volt rá. Ákossal, Csabával és Lacival pedig még a táncparkettre is kimerészkedtünk, olyan öreges módon, hogy kicsit ritmusra bólogassunk a zenére. Jó volt újra beszélgetni Mariannal, Krisztával és Nórával és felidézni egy régi korszak megfásult képeit.

Káosz a Magyar-Szerb határon

Mivel az osztálytalálkozó pont egy hosszú ünnep (mindenszentek és halottak napja) közepette került megrendezésre ezért borítékolva volt, hogy a határon nem 5 perc lesz átjutni, azonban ami a leggyorsabb határátkelőhelyen várt minket, az döbbenetes volt. A gyálai határátkelőnél ugyanis már hosszú sornak számít, ha a pár száz méterre lévő gyálai templomig ér a sor vége. Ilyenkor már számítani lehet fél-egy óra várakozásra. Azonban most nemhogy a határ nem látszódott, de még a templom sem. Az egész városon át tartó sor bőven túl lépte a várostáblát is. Amikor odaértünk, még a táblát sem láttuk, olyan távol voltunk, a sor pedig jó ideig meg sem akart mozdulni. Aput felhívva gyorsan utána nézett és kiderült, hogy minden átlépőn ugyan ez a helyzet, így nem volt mit tenni, vártunk… vártunk … és iszonyatosan sokat vártunk…

A 0:32-nél egy pillanatra látszik a piros kis Citroen C3-asunk!

Még mi Botival a hátsó ülésen vártuk a végeláthatatlan sort, azért jó sokan úgy döntöttek, hogy a márkás autójuk vagy a külföldi rendszám táblájuk feljogosítja őket, hogy a sok órás sort megelőzve a sor elejére tolakodjanak. A tömeg persze mutogatással, kiabálással és dudaszóval díjazta az IQ hiányban szenvedők fantasztikus ötletét. Még mi kisgyerekkel a kocsiban képesek voltunk 4 órán át sorban állni, hogy átérjünk a határon, addig sokan egyedül vagy ketten ülve a kocsiban, fapofával, a hülyét megjátszva előztek meg mindenkit. Még ha csak 1-2 kocsiról lett volna szó, akkor nem is lett volna baj, de még ott álltunk bőven több mint 20 kocsit számláltunk meg aki beelőzött bennünket. Ha csak mindegyik pofátlanul előző autó 2-2 percet vett el tőlünk, akkor is közel egy óra várakozást ezeknek a tülekedőknek köszönhettünk. Boti persze jól megunta a várakozást és már Krisztával az út mellett sétálgattak, pityergés közepette, ami persze a valószínűleg csak vásárolni átugró, rettentően siető autósokat egyáltalán nem érdekelte. 😡

Néhány hős azért önmaga vállalta, hogy az előző kocsik elé áll, testi épségét nem kímélve, de mi is szemtanúi voltunk annak, ahogy majdnem elütöttek egy ilyen önjelölt felháborodott sorban állót. Bár néhány kocsit azért sikerült visszafordíttatniuk és végül a rendőrség is kivonult több autóval is, így is jó sokan kerültek a sor elejére, leredukálva a várakozási idejüket. Krisztával mindaddig istenítettük is a bátor kis cingár gyereket aki visszafordítgatta a tolongókat, még meg nem látta, hogy az egyik kocsiban pont az egyik haverja ül, így őt természetesen beengedte maga elé a sorba.

Mindent összevetve, még így is megérte, hogy az egész hétvégét várakozással töltve ott lehettem az osztálytalálkozón és néhány volt osztálytárssal megoszthattuk élettörténetünket és felidézhettük a múltunkat az osztályfőnökkel együtt. Péter Béla, volt osztályfőnököm találkozón elhangzó tanácsát pedig igyekszem megfogadni, miszerint a legfontosabb, hogy boldogok legyünk,  azt csináljuk amit szeretünk és élvezzük ki az élet apró örömeit is. 😊

Ha tetszett az írásom, kövessetek Facebookon és Instagramon is
és nyomjatok rá a Tetszik gombra! Köszi!