Amikor éppen apuci a kedvenc

Boti mindig is férfi párti volt. Valahogy mindig a fiúkkal jött ki jobban. Bárki is jön hozzánk vendégségbe, mindig a férfiakkal vonul félre, őket hívja magával játszani, a lányok egyelőre még nem érdeklik 🙂

Nagy öröm volt számomra, hogy Boti első szava is az volt, hogy “APA”. Ez a nagy apa-fia barátság pedig azóta is megmaradt köztünk 😚

Azonban, mostanában kezdi egy kicsit túlzásba vinni, ezt az apa mániát.

Már korán reggel arra ébredünk minden egyes nap (általában Kriszta, mert mire ők felkelnek, én már a munkahelyemen vagyok), hogy “Apuuuciiii, apuciii” és persze jön egy kisebb hiszti roham a csalódást követően, ha Kriszta megmondja neki, hogy nem vagyok otthon. Jobb esetben, ilyenkor elkezd alkudozni és megpróbálja az anyját meggyőzni arról, hogy Apuci csak a boltba ment….

Azonban ha hazaérek, akkor sem olyan egyszerű a helyzet. Persze, én vagyok a világon a legboldogabb, amikor belépve az ajtón odarohan, puszit ad és mondja, hogy “Apuci, hiányzol!” 😊

Viszont, már-már túlzásokba esik, amikor nem mindegy neki, hogy ki cipeli le a lépcsőn ha sétálni megyünk, ha nem apuci adja oda azt amit éppen kért, ha nem apuci adja rá a cipőt, vagy ha éppen nem apuci teszi be az autóba, a gyerekülésbe.

Így tiportam bele gyermekem lelkivilágába

Rövid távon ez hízelgő és kedves érzés, de a szegény és törékeny lelki világa a héten is darabokra hullott miattam…

Egyik este ugyanis nagy, könnyes szemekkel, szipogva jött ki a fürdőszobából, mint aki most tudta meg, hogy a gyereket nem a gólya hozza. Persze én azonnal megkérdeztem Tőle:

– Mi a baj Boti? Mi történt?

Erre Boti a világ összes fájdalmával az arcán, krokodil könnyekkel az arcán, bánatosan elmondta:

– Anyaaa.. anya mosta meg a kezem! 😖

(igen, annyi volt a közel fél órás sírásnak az oka, hogy nem APUCI mosta meg vacsora után a kezét, pedig ő azt szerette volna)